Ismét felhívom a figyelmeteket, hogy lassan itt az év vége, de még sokan nem hozták vissza a könyveket. A tartós tankönyveket is vissza kell hozni, ha jövőre már nem tanulsz belőle.

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fû kinô utánad.


A bûn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.


Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

 Részlet az ismertetőből, amit itt olvashatsz: 

Ez egy nagyon ’szájbarágós’ ismertető lesz. Azért, mert kétféle felhasználónak szánom:

• azoknak, akik magabiztosan használják a számítógépet, de az RSS még új nekik (tőlük elnézést kérek, hogy néhol számukra már alpvető dolgokat részletesen magyarázok el) és
• azoknak, akik még alig-alig barátkoztak meg a számítógéppel (nekik azért, mert ha otthon mondjuk számítógép hiányában nem is, de a munkahelyi gépet használva bátran belevághatnak).

Főleg azért vettem a fejembe a megírását, mert - amint a Katalist postáiból kiderült - sokan nem tanulták még meg kihasználni az RSS előnyeit.

Az allábbiakban leírtakhoz semmi másra nem lesz szükséged, csak egy Internet-kapcsolattal rendelkező számítógépre.

A képekre kattinva kinagyíthatod a nagyobbakat.

Vágóhídon átvészelni egy bombázást? Ilyen furcsa dolgokat csak a való élet produkálhat.
Ebben a regényben Vonnegut saját háborús élményeit dolgozza fel. Sebesülése után ugyanis hadifogságba esett, majd valóban Drezdában az ötös számú vágóhídon vészelte át a város bombázását.
Milyen lehet, amikor egy érzékeny művészember katonaként szolgál? Gondolom ilyen. Nem is egyes szám első személyben ír. Ez az írói eszköz jelzi, hogy nem tud (vagy nem akar) annyira azonosulni a vele történtekkel, hogy a saját szemszögéből mesélje el az eseményeket, és jelzi, hogy olyan, mintha az egész nem is vele történt volna.
Elhatárolódik tehát az eseményektől, és csak nagyon ritkán, leginkább a regény végén közli egy-egy megnyilvánulásról, hogy az bizony ő volt. Nem hajlandó elfogadni még húsz év távlatából sem, hogy ilyesmik valóban megtörténhettek.

Ebben a regényben találkozhatunk az Írón kívül több ismert hősével is. Kligore Trout-tal, valamint a tralfamadori civilizációval. Az első fejezetből megtudhatjuk milyen izzadások árán születhetett meg a regény. Nem lehetett egyszerű, hiszen saját bevallása szerint Vonnegut szinte semmi különösebbre nem emlékezett leszámítva azt, hogy egy háború a maga valójában eléggé különös dolognak számít.

Az a jó Vonnegutban, hogy minden könyve vérbeli Vonnegut mű. Nyilván ez a nagyok sajátja. A mindent átitató, néha melankóliába hajló irónia. Hogy nevetsz és sírsz is rajta egyszerre. Bármi, ami megjelenik, akár csak említés szintjén is, egyszerre fekete és fehér is.
Annak ellenére, hogy meglehetősen határozott állásfoglalások vannak a regényben és tudjuk, hogy az író mit is gondolt (jó, én legalábbis tudni vélem), valahogy nem ad befejezettség érzést semmi. Semmi sem lezárt és végleges. Nem változnak a dolgok folyamatosan, hanem ott van bennük a változás lehetősége.
Ez egy kicsit idegesítő, mert az író nem azt mondja, hogy ez vagy amaz másképp így történne, hanem azt mondja, hogy másképp is történhetne, de hogy hogyan, azt találd ki magad. Ilyenformán felettébb elgondolkodtató könyvvel van dolgunk. De ez nem is baj, hiszen szeretünk gondolkodni, meg ilyen könyveket olvasni. Remélhetőleg

(Forrás: ekultura)

 

A könyv kölcsönözhető a könyvtárban.

Május 12-e az Ápolónők Világnapja.
1820-ban ezen a napon született Florence Nightingale, aki az 1853-56-os krími háborúban önkéntes ápolónőket toborzott és irányította őket a sebesültek ellátásában. Nevét szülővárosáról kapta (Firenze). Gazdag szülei döbbenetére nem akart férjhez menni, ehelyett már fiatalon a kórházakban segédkezett. 1850-ben elvégezte Düsseldorfban az ápolótanfolyamot (ami csak azért fontos, mert sokan hiszik, ő alapította az ápolónőképzést). Érdeme, hogy az itt tanultak alapján újabb módszereket dolgozott ki az emberibb bánásmódért, amiket először a Hospital for Invalid Gentlewomen főfelügyelőjeként végzett. Hogy mennyire szükség volt rá, azt mutatja egy korai mondása: “Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek”.
Az angol hadügyminiszter kérésére utazott a Krímbe, ahol népszerűvé tette elveit és munkáját. Mivel lámpájával a kezében éjszaka is ellenőrizte a betegek állapotát a lámpás hölgynek hívták.
1860-ban alapította a Nightingale Training Schoolt, amely a modern nővérképzés modelljévé vált.  Élete folyamán több, mint 200 cikket, tanulmányt, könyvet publikált. 1907-ben, elsőként a nők közül, megkapta az angol becsületrendet. 1910. augusztus 13-n hunyt el.

(forrás:Gondolatok a könyvtárból)

Kivül-belõl
leselkedõ halál elõl
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettõs teher
s kettõs kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végzõ vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nõ, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élõk közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgõ csereg,
ha magára hagyottan rázza.