Gabriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején

Bár már írtam erről a könyvről, csak most jutottam hozzá, hogy újra elolvassam. Valamikor, régen már volt a kezemben, de szerettem volna újra élni azokat a feledhetetlen pillanatokat. Most nem sikerült egyvégtében elolvasni - hja, az az idő elmúlt, nem érek rá annyit - de a könyv most is magával ragadott. Én fura olvasó vagyok, mert aláhúzogatok, cetlizek, beleirkálok. Hát most is ez történt. Mivel ezt a könyvtárból vettem ki, így a cetlinél maradtam, de az jó sok összegyűlt.

Íme néhány a cetlivel megjelölt részekből:

 … a jó öreg Koleratemetőt attól kezdve Rózsás temetőnek hívták, míg valamelyik polgármester, aki nem volt olyan realista, mint a népi bölcsesség, egy éj leforgása alatt kiirtatta a rózsabokrokat, és a bejárat kapuívére egy republikánus táblát tétetett fel: Köztemető.

...Aztán kis időre elnyomta az álom. Amikor fölébredt, a felesége feje mellett égett a gyenge fényű kislámpa, ő maga pedig nyitott szemmel feküdt, de már nem sírt. Valami döntő változás ment végre rajta, miközben a férje aludt: korának üledékét, mely sok éve alatt lerakódott benne, most felkavarta a féltékenység gyötrelme, minden feljött a felszínre, és egy pillanat alatt megöregedett tőle. Urbino doktor, aki döbbenten nézte a hirtelen jött ráncokat, fonnyadt ajkát, ősz hajszálait, mégiscsak összeszedte bátorságát, és azt mondta neki, hogy próbáljon aludni: éjjel két óra múlt. Fermina Daza úgy szólalt meg, hogy csak maga elé nézett, de hangjában már nyoma sem volt a haragnak, majdnem hogy szelíden csengett.

-         Jogom van tudni, hogy ki az - mondta

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.