Szólaljatok meg egyszer már, gigászi  
titok-kolosszusok az Óceán  
irdatlan kék örvény-talapzatán…  
– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi  

hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?  
Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,  
ahogy a sajgó őskori magány  
magát a testvér kőbe tudta ásni:  

mi is a lélek tomboló tüzének  
kihűlt vulkánjai, kővé meredt  
álmok – akár a tieid. Ne kérdezd  

a titkunkat. Se több, se kevesebb,  
mint bármié, amit emberi ész tett,  
mint a versé, mit most ír le kezed.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.